Számtalan költő megénekelte az őszt, az ahhoz kapcsolódó viszonyát, élményeit, az évszak által kiváltott hangulatot. Igaz ez az idén 200 éve született, a magyar- és világirodalom egyik legnagyobbikára, Petőfi Sándorra is.
Kinek ne jutna eszébe nevének hallatán az 1847. szeptemberében Koltón írott Szeptember végén című verse, s annak szépséges kezdő sorai: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, / Még zöldel a nyárfa az ablak előtt”. Vagy a 2. versszak bevezető – Kosztolányi szerint egyenesen a legszebb magyar verssorának tartott – kijelentése: „Elhull a virág, eliramlik az élet...”
De említhetnénk az életműve egyik legjobbjának tekintett Itt van az ősz, itt van ujra című költeményt is, melyet életének utolsó őszén, 1848 novemberének végén vetett papírra, a hegyes-lankás Erdődön.
A szinte banálisnak ható kezdet, a hétköznapi beszéd stílusában történő, némileg elérzékenyült, merengő megszólalás, belső monológ okán egészen közelinek érezzük:
Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
A 2. stófában a dombtetőre való kiülés, az onnan való letekintés életképe továbbra is közbeszéd stílusát idézi, ám az alliteráló sorok a lehulló levelek lágy neszéről, már a költői beszéd magaslatai:
Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.
Az ősszel elalvó, ruháját levető föld, természet ünnepélyes leírásával Petőfi nem a szokványos borongás, elmúlás, halál jelképévé teszi az őszt, hanem a megújuló életévé, művét pedig a létezés örömének dalává.
Kövessük mi is példáját a merengéstől, a széttekintésen, az őszi levelek lágy neszének hallgatásán át az őszben is a létezés örömének felfedezéséig!
ITT VAN AZ ŐSZ, ITT VAN UJRA
Itt van az ősz, itt van ujra,
S szép, mint mindig, énnekem.
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem? de szeretem.
Kiülök a dombtetőre,
Innen nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.
Mosolyogva néz a földre
A szelíd nap sugara,
Mint elalvó gyermekére
Néz a szerető anya.
És valóban ősszel a föld
Csak elalszik, nem hal meg;
Szeméből is látszik, hogy csak
Álmos ő, de nem beteg.
Levetette szép ruháit,
Csendesen levetkezett;
Majd felöltözik, ha virrad
Reggele, a kikelet.
Aludjál hát, szép természet,
Csak aludjál reggelig,
S álmodj olyakat, amikben
Legnagyobb kedved telik.
Én ujjam hegyével halkan
Lantomat megpenditem,
Altató dalod gyanánt zeng
Méla csendes énekem. –
Kedvesem, te űlj le mellém,
Űlj itt addig szótlanúl,
Míg dalom, mint tó fölött a
Suttogó szél, elvonúl.
Ha megcsókolsz, ajkaimra
Ajkadat szép lassan tedd,
Föl ne keltsük álmából a
Szendergő természetet
