„Ki tud várni, az sokat tud; s nemcsak tud sokat, de tehet, s tenni fog sokat. A bölcs késő öregségében is elülteti a fát, noha hasznával maga nem élhet; de érti, miképpen az rendes időre megnő, s unokáját gyümölccsel enyhíti. Ő tudja, miért kell várni; s ki várás után sok jót nyert, az munkálni a jövő korért sem rest.” - írta Kölcsey szellemi-erkölcsi testamentumában a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz című művében, melyben a szolgálatot, a másokért élést állítja unokaöccse elé, mint legfőbb és követendő erkölcsi erényt. Várni, várakozni.
Valljuk meg gyakorta igen nehéznek érezzük és egy sorban állás, buszra, valami miatt fontosnak tartott eseményre várakozás is próbára teszi türelmünket. Mondhatni, ez az, amitől korunk embere már-már irtózik, mert úgy érzi egyfolytában az idő szorításában él. Ezért halljuk szinte mindenfelől: nem érek rá, nincs időm, rohannom kell. Tény, hogy felgyorsult világunk sokszor szinte hajszolja, űzi az embert, percnyi nyugalmat se engedve, ezer és egy felé követelve figyelmünket, energiánkat, időnket.
Ráadásul a ma embere azonnal akar mindent, s míg egyrészt sajnálja az időt rászánni arra, amihez idő kell, hogy végbemenjen, beérjen, másfelől tékozlóan pazarolja az időt arra, amire nem kellene.
„Ki tud várni, az sokat tud; s nemcsak tud sokat, de tehet, s tenni fog sokat”. Megfontolásra méltó bölcsesség, amit kertbarátként is megtapasztalhatunk naponként! Aki várni tud, az tehet és tesz is sokat és nem az, aki türelmetlenül hajszolva az időt sürög-forog. Mert, aki várni tud, az sokat tud, tudja, hogy miért kell várni, s tudja, hogy a jó, a maradandó dolgok nem azonnal érhetőek el, hanem várakozással, ami nem egyenlő a restséggel.
A gyümölcs beéréséig időre van szükség. A természetet, a növényeket nem lehet sürgetni, nem lehet hajszolni, aki így akarna célt érni, kudarcra van ítélve. Ám, aki várni tud, nem él az idő szorításában, s elülteti a fát, akkor is, ha „hasznával maga nem élhet”.
