A természetben található színek, formák, illatok lenyűgözően változatosak, gyakorta egészen különlegesek, máskor pedig egyszerűségükben, szelíd bájukban megkapóak, s ha készek vagyunk nyitott szemmel és szívvel szemlélni ezeket, számtalan csodát, szépséget fedezhetünk fel.
Ám a természetben a szépség sohasem öncélú, nem csupán gyönyörködtetni akar, hanem megállásra késztetni, elgondolkoztatni, felemelni, szembesíteni önmagunkkal, a körülöttünk lévő világgal.
Hogy feltegyük, még ha gyáván is azokat a kérdéseket, melyeket Babits Mihály is, Esti kérdés című versében, aminek 53 sora egyetlen mondat, egy befejezetlen mondat, amelyben halmozott miértjeivel olyan kérdésekre, de lényegében egyetlen egyre, a legfontosabbra keresi a választ, melyeket életünk során mi is felteszünk, s melyek mélyén ott rejlik esetünkben is az az egy, az a húsbamaróan fontos, melyre a választ magunknak kell megkeresnünk és megtalálnunk:
"csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis csak arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?"
