Idén 160 éve született Ziegler Géza magyar író, költő, újságíró, aki irodalmunknak máig egyik legnépszerűbb szerzője. Bizonnyal emlékszünk, milyen izgalommal olvastuk gyerekként, miként alakul Bornemissza Gergely és Vicuska sorsa, szurkoltunk, hogy a gaz Jumurdzsák tervei meghiúsuljanak és persze jókat mosolyogtunk Sárközi (akinek a regény végéig se tudtuk meg a keresztnevét), a cigány szavain, az eseményekhez való hozzáállásán. Igen, Gárdonyi Gézáról van szó, aki lényegesen több volt, mint egyregényes szerző, mint csupán az Egri csillagok írója, hiszen ott van még művei sorában A láthatatlan ember, az Isten rabjai vagy az Ida regénye, és olyan novellák, mint a Krisztus bankója.
Nevéhez köthetőek a magyar lélektani regény első próbálkozásai, persze ezek tényleg csak próbálkozások és meg sem közelítik a lélektani regény mesterét Dosztojevszkijt, na de az orosz zseni által magasra tett mércéhez, azóta se ért fel senki. Igen, mindezt hellyel-közzel megtanultuk az irodalom órákon, de arról már nem esett szó, hogy Gárdonyi – akárcsak Jókai – mély érdeklődéssel volt a természettudományok iránt is, éppen ezért szívesen olvasott ilyen jellegű könyveket. Na de, ez még kevés lenne, mert ugye, a természet iránti érdeklődés csak akkor teljes, ha valaki a kertészet felé is nyitott szívvel van. Gárdonyinál olyannyira nem hiányzott ez sem, hogy kertészeti folyóiratokat járatott, kertjének növényeiről, az ott megfigyelt madarakról, bogarakról, rovarokról, természeti jelenségekről pedig titkosírással könyvet vezetett A természet kalendáriuma címmel.
Az Isten rabjai című művét pedig a haldokló János kertész fiához intézett szavaival, a mintegy atyai örökségként ráhagyni kívánt kertészeti ismeretek, titkok átadásával - mert „az okos kertésznek vannak titkai” – kezdi:
„Egy őszi napon, mikor már vetkőztek a fák, leült a kert fala mellé, a nap melegére, a kajszibarackfa sárga leveleire. És magához intette a fiát.
- Jancsikám! Ülj le ide elém, a gyepre.
A fiú falevelet gereblyélt. Letette a gereblyét. Tizenkét esztendős gyerek volt akkor; pufók, mint a kulacs, és borzas, mint a pemet. Az apja korán munkára szoktatta. Persze csak könnyű munkára, aminőt gyerek bírhat. Iskolába nem járt. (Nem volt még akkor iskola Magyarországon, csak egy-két papi-iskola, de az se gyerekeknek.)
Jancsi leült hát az apja elé, és okos szemmel pislogott reá. Az apja ünnepies hangjából érezte, hogy valami komoly beszéd következik.
- Én már nem sokáig élek - kezdte az apja azon a rekedt-susogó hangon, ahogyan a mellbajosok beszélnek. - Érzem, hogy lehullok én is, mint a falevél.
Búsan pillantott a gyepre, a gyepen sárgálló baracklevelekre. Aztán folytatta:
- Ha meghalok, a prépost úr a helyembe maraszt. Mindent értesz már, mindenféle kertészi míveletet. Anyád is ért mindent. De lásd, az okos kertésznek vannak titkai...
A gyerek pislogott. Tehát titkokat fog megtudni. Vajon kincset ásott-e el az apja, mikor az ellenség járta az országot?
A beteg szeretettel nézett a fiúra:
- Elmondok neked egyet-mást. Mindennap egyvalamit. Hogy megtarthasd. A fejedben. Mert látod: minden ember... annyit ér... amennyit... tud. Ha olyat is tud... amit más senki se... akkor mindenkinél többet ér...
…minden növevénynek más a természete. Mint az embernek. Meg köll vele ösmerkednünk. Van olyan, aki csak kövér földben díszlik, mint a mák és a napraforgó, meg a jeges levelű lapu. Van olyan, akinek szegénység a világa. A kövirózsa példának okáért, vagy a borostyán, vagy az őszibarack. Ismét más növevények a társas életet szeretik,…: a fenyőfa, nyírfa, bükkfa. Ismét mások a magányos életet kedvelik, mint a remeték: a diófa, hársfa, birsalmafa, berkenyefa...”
Az okos kertész titkai tehát a növények, azok igényeinek megismerésében rejlenek.
