Az ősz, mint évszak a természetben végbemenő változásokkal, színeivel, terméseivel, hangulatával számtalan költőt megihletett.
Hol a pompa, a szépség, a gyümölcsözés, a szüret, s ezek kapcsán a vigalom, hol pedig - nem ritkán előbbiekkel együtt - az elmúlás, a búcsúzás, a szomorúság, a magunkba fordulás, az emlékezés időszakaként, jelképeként jelenik meg a melankolikus hangvételű sorokban. Nincs ez másként Konsztantyin Mihajlovics Fofanov (1862-1911) a rövid életű, tragikus sorsú orosz költő "Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!" című művében sem. A verset - mintegy az állítás megerősítéseként - a címbéli felkiáltással kezdi, majd utána számba veszi, indoklásul a dicsért évszak kapcsán a természetben járva - legyen az az erdő, a kert, a berek - tapasztaltakat.
Ám a ragyogás, a „szelíd harmónia” mellett a hervadás, a bánat, a komorság is jelen van. Összességében mégis, az elkápráztató látvány keltette benyomás maradandó, elcsendesedésre késztető, s bár kurta békét hoz, de végül az élet fénylő jelenésként ragyog fel, legyőzve a veszteségek feletti gyötrelmet:
Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
A tűnődő természet hervadása,
kora reggel az ősz ködgomolyag,
a búcsúzó fények, a madarak -
a lelket álom s bánat babonázza,
őszidő, de szép, de gyönyörű vagy!
Szeretem gyermekkorom óta, Észak
bús fia, hűlő vizek moraját,
az álmos erdőt, ha a komor évszak
leheletétől felgyúlnak a fák.
Megyek a kertbe - hallgat a madárhad,
már kókadt minden, de a kései
virágok végső pompájukban állnak,
közeledtén a meztelen halálnak
még fénylőbben vágynak tündökleni.
Vagy kimegyek a ritkuló berekbe:
bíborban ég, átlátszó s hallgatag.
Csóvát vetett az alvó tetemekre
immár a szeptemberi virradat!...
Vagy a folyóhoz megyek - csupa hullám,
ólmos habok lomhán türemlenek.
Csöndes szelíd harmónia borul rám,
és álmaim gyönyörrel teljesek...
Megsajdulnak felejtett veszteségek,
de nincs bennük se gyötrelem se vád,
homályosak, mint őszi csöndben ébredt
álomlátások, édes aromák.
És elnyerem megint a kurta békét,
könny fátyolozza megint szememet...
S ragyog az élet fénylő jelenésként,
ragyog, mint megfejtett édes jelek...
(Lator László fordítása)
Az őszidő hozzon sok gyönyörűséget, s azokkal együtt az élet ragyogását a kertünkben is!
